2016. július 6., szerda

Tizenegyedik fejezet

Tizenegyedik fejezet


Miután Beccával elkullogtunk a vásárról végig csak a srácon járt az eszem. Aztán már tudtam róla, hogy ezer százalékos brit, meg azt is, hogy Andrew a neve. Ezen a gondolaton elmosolyodtam. Lehet, tényleg el kellene mennem egyet pasizni, ahogy Molly is mondta, mert már egy cuki fiú, ha hozzám szól, egyből beleképzelek mindent. Másnap persze egész sok időm volt, délután. Délelőtt a kórházba kellett mennem – ahol a kötelező egyetemi önkéntességi óráimat töltöttem. Kicsit idegeskedtem, hogy mi lesz majd ott velem, de lényegében bemutattak egy csomó gyereknek, a koruk 1 évestől 18 évesig terjedt. A kisgyerekek egészen fáradtak voltak és szinte csak aludtak. Addig beszélgettem velük, ameddig felolvastam nekik egy-egy mesét. A legtöbb lányos szobában a Hamupipőkét vagy a Hófehérkét kellett olvasnom. A fiúknál képregényt kellett olvasni, volt közöttük: Amerika kapitány, Pókember és az örök kedvencük Bathman. Aztán mikor elaludtak átvánszorogtam egy lányhoz, aki nem beszélt senkivel sem, tulajdonképpen nem is értem miért hittem azt, hogy majd nekem meg fog nyílni, csak annyira szerettem volna, ha én leszek, azaz egy, akivel beszél. Hát marha nagyot tévedtem. Ez itt nem egy lányregény, hanem a kőkemény, való élet. Szóval csak ültem az ágya mellett és kész.

Miután lejárt a műszakom hazabuszoztam, de otthon sem találtam a helyemet. Csak voltam egy kicsit itt is, ott is. Anna lemondta az órát, szóval felszabadult még egy órám, de nem tudtam mihez kezdeni magammal. Leültem, hogy olvasok, végre, de nem kötött le a könyv, meg is rémültem egy kicsit, hogy lehet beteg vagyok? Aztán hallgattam egy kis zenét, majd kapcsolgattam a tévét, de hát miért is ment volna benne valami, aztán hirtelen ötlettől vezérelve bekapcsoltam a gépemet – és válaszoltam a leveleimre. Volt vagy ezer. Végül úgy döntöttem takarítok egy kicsit. A könyvespolcom átrendezésével kezdtem, de félúton azt is meguntam, épp egy krimit fogtam a kezemben és arra gondoltam az ál- néma lány szobájában is rengeteg könyvet láttam, volt közöttük sok krimi is, szóval fogtam a könyvet, belevágtam a táskámba és indultam is a kórházba. Az úton végig az járt a fejembe, hogy remélem minél előbb lejár az önkéntességem!
Leszállva a buszról szinte futva tettem meg a métereket, mert esni kezdett én meg amilyen kis okos voltam, nem hoztam esernyőt. Beérve a recepcióhoz, a lány mosolyogva köszöntött és megkérdezte mi járatban vagyok itt, megint.
- Egy könyvet hoztam. – emeltem meg a táskámat, majd elővakartam belőle a szóban forgó tárgyat. A lány csak elmosolyodott és biccentett. Miközben gyors léptekkel haladtam a szoba felé eszembe jutott a fiú, akivel találkoztam. Most tudatosult csak bennem, hogy öregem, cukrot vettem és édes srácnak! Heh, cukros néni lettem. Elmosolyodtam, de azonnal le is hervadt a mosolyom, amikor elértem a szobaajtót.

A lány szobája előtt álltam meg és megnéztem magam az ablaküvegen, kicsit kócos, álmoskás fejű, de tűrhető. Széles mosolyt erőltettem az arcomra, majd kopogtattam. Nem jött válasz. Aztán még egyszer kopogtattam, ezúttal hangosabban.
- Nem fog szólni!- hallottam egy vékonyka kislány hangot a hátam mögül. – Sose szól. Csak ül. - a kislány felé fordultam. Olyan tíz év körüli lehetett, magas, szőke loknis, kék szemű, mosolygós. Rózsaszín pizsama volt rajta. Elé léptem és leguggoltam, majd megfogtam a kis kezét és megnéztem a csuklójára erősített szalagot. Katy a neve.
- Nem kellene a szobádba lenned, Katy? – simogattam meg a karját.
- Nem, mert a mamit várom. – mikor megrázta a fejét a haja ide-oda járt a kis buksija körül. – Ide fog jönni.
- Bogárkám, lehet késik, sok a hó. Ilyenkor nem mennek rendesen a vonatok, se a buszok se semmi. Az autópályán hatalmas a káosz ilyenkor.
-A mami sose késik. – toppantott egyet. – Soha! – hát szépen vagyunk, levág nekem a kislány itt egy spontán hisztit, a kis taknyos.
- Akkor most késik. – álltam fel majd visszakísértem a szobájába. – Feküdj le, mert ha meglátnak a doktor bácsik, mérgesek lesznek.
- Hú, igazad van!- trillázta, majd engedte, hogy betakargassam. Már épp menni akartam, mikor megfogta a kezem és rám nézett. – Megpuszilod a homlokom? –elmosolyodtam. Lehajoltam és megpusziltam. – Köszi. – aztán elfordult és el-aludt. Ekkor határoztam el, hogy még egyszer nekifutok.
Az ajtóba álltam és ismét bekopogtam. Természetesen most se jött válasz. Ezért vettem a bátorságot és benyitottam.
- Szia. - mosolyogtam a lányra, aki üres tekintettel meredt ki az ablakon. Mivel nem nézett rám, körbenéztem egy kicsit, az ajtóból. Fehér falak, klórszag, magány, személytelenség. Az egyedüli, ami arra utal, hogy a lány tényleg itt él, az a rengetek könyv az ágya mellett. Szeret olvasni. Közelebb léptem, majd megnéztem a most olvasott könyvének címét. Halálos tánc. Szóval krimik, igazam volt. – Látom, szeretsz olvasni. – böktem a könyvre. A lány még csak rám se nézett. Észrevette vajon, hogy én is itt vagyok? – Én is olvastam, egész jó könyv. Érdekes volt. Mondjuk, én nem vagyok az a nagy krimi rajongó. – vontam vállat. Percekig beszéltem neki, de semmi. Én meg meguntam. – Na, jó akkor én most megyek is. – felálltam, de még mielőtt kimentem volna, letettem a könyvet a kis asztalra. – Ezt neked hoztam, gondoltam jó lenne, ha lenne valami friss könyved is. Romantikus, krimi, bár valaki horrornak mondta, én imádtam. – mosolyogtam a lányra. – Hát, akkor... – megvakartam a tarkóm. Akkora hülye vagyok, hogy ide jöttem. Nem kellett volna. A lány rám se nézett. - Szia. – úgy rohantam ki a szobából.
Sírni támadt kedvem.
Visítani.
Toporzékolni.
Üvölteni.
Meg egy kiadósat káromkodni.
Mikor hazaértem egyből berohantam a szobába és magamra ráztam az ajtót. Most otthon éreztem magam benne, egyből megtaláltam a helyem benne. El-nyúltam az ágyon és a plafonra meredtem, de nem bírtam sokáig, csak fél óráig. Gyorsan felültem és összeraktam a fülhallgatómat meg a telefonomat és elkezdtem zenét hallgatni. Aztán hírtelen ötlettől vezérelve előkerestem a Halálos táncot, majd elkezdtem megint olvasni. Mi lehet ennyire érdekes egy 15 éves lánynak ebben a krimiben?
Hát mit ne mondjak elolvastam, könnyen ment, mert már egyszer olvastam, nem volt új, mert tudtam ki a gyilkos és azt is mit miért tett, de a lányt még mindig nem értettem, lehet, hogy csak ennyire színes az ízlése, mert a romantikus Büszkeség és balítélettől a krimiken át a misztikus, történelmi regényből mind megtalálható volt az ágya mellett.
- Szia! –kukucskált be az ajtómon Kerstin, akit napok óta nem láttam. – Gehts? – mivel Kerstin német anyanyelvű ezzel arra utalt, hogy „megy” nekem, vagyis hogy jól vagyok. Felültem és megráztam a fejemet. – Mi a baj? – ült le velem szemben. - Történt valami? – Kerstin mindig mindent túlaggódott és túlbonyolított.
- Nem katasztrófa, csak hát nem is tudom. – csaptam a combomra.
- Mesélj! – feküd el az ágyamon.
- Van a kórházban egy lány… - azzal belekezdtem a monológomba. Oké, tudom, hogy nem kellene túlértékelnem magam, de én meg akartam érteni ezt a lányt, a többiek nem. Én beszélni akartam vele, tudni akartam mi van vele, miért ilyen, miért nem nyit senki felé, de nem engedett.
- Ez nem tíz perces meló, cicus. – Kerstin elvigyorodott a becézés miatt. – Bocsi, rám ragadt. – megráztam a fejem. – Na, de hogy jobb kedved legyen, mi lenne, ha holnap eljönnél velem a CD boltba, megjelent az új Michael Bublé lemez, meg kell vennem! – elmosolyodtam.
- Persze, elmegyek, holnap nem lesz órám. – egyeztem bele, ez egy jó alkalom, hogy szétnézzek zenei téren, meg mondjuk, lehet, beugrok és megnézem, milyen könyvek vannak a könyvesboltban.

Kép forrása: http://data.whicdn.com/images/245836683/large.jpg - 2016. 07. 06. 15:53

2016. március 23., szerda

10. fejezet

Andy szemszöge:



Mikor átadta nekem a csomagot és összeért az ujjunk szinte villámcsapásként ért a felismerés – ez a lány könnyen a végzetem is lehetne, nem esne nehezemre hogy belé zúgjam! Mondanám, hogy ettől a gondolattól telis – tele csináltam a gatyámat, de valahogy úgy éreztem ő az a lány, akitől nem kell tartanom, mert hozzá tartozom. Ő pedig hozzám. Persze egyből eszembe jutott pár gondolat egy jó kis dalhoz, de most nem akartam se dalokat írni, se szerelmes lenni, nem akarom, hogy megint fájjon. Ezért megráztam a fejem, hogy minél előbb kirázzam belőle a marhaságaimat, hogy gondolhatok erre? Nem is ismerem a lányt! Hahó, kapj észhez és gondolkodj egy kicsit! Automatikusan elvettem azt a kis zacskót, amiben az a csoki vagy mi volt, amit ő is szeret –legalábbis ez az én feltevésem. - és rám mosolygott komolyan nem tudtam, mit tehetnék még, hogy beszéljek vele, mert ha csak elkérem a számát, nagy az esélye, hogy nem adja meg. Ha elhívom valahová, még nagyobb az esélye, hogy nem fog eljönni velem, hiszen nem ismer. De valahogy nem akartam még elengedni, úgy nem, hogy nem tudom összefutunk-e még? Tudom az imént még azt mondogattam, hogy nem akarok szerelmes lenni, de barátokat szerezni sosem baj, nem? Nem mellesleg még talán seggbe is rúghat a lány, nem bánnám! Elvigyorodtam erre a marhaságra és továbbra is figyelmesen tanulmányoztam az arcát. Öhm, abba kellene hagynom, mert még a végén valami majom kukkolónak képzel, vagy nem tudom. Viszont még nem akartam visszamenni a megszokott „hagyjatok egyedül meghalni” búskomorságomba. Gondolkodj, gondolkodj, gondolkodj! –csak ezeketek a szavakat visszhangozta a fejem, majd eszembe jutott egy gondolat, ami nagyon nem segített: „Everywhere you go, my heart will follow” Állj már le és agyalj valami normális dolgon, te idióta!!! Hogy egy épkézláb mondat sem jutott még eszembe, ennyit a nagy csajozásról, mit is hitt Adam, hogy majd olyan jól fog menni. Berozsdásodtam.

ba



Közben meg csak azon kattogott az agyam, hogy vajon hogy hívják? Biztosan valami érdekes neve van, mondjuk ... basszus, speciel egy érdekes női név sem ugrott be. De mi van, ha nem is extravagáns nevű, hanem hétköznapi, engem az sem érdekel. Lehet, Kate vagy Lizzy. Végigmértem. Nem, kifejezetten nem illene rá sem a Kate sem a Lizzy. Talán Cassandra. Hopp, egy extra név. A szemébe néztem. Nem, ez sem illik rá. Mi lehet a neved? Mélyen a szemébe néztem, hátha gondolatolvasó, de manapság már a telepátia sem úgy működik, ahogy kellene, szóval ő csak nézett vissza rám, majd lesütötte a szemét, de mosolygott. Azt észrevettem, hogy tetszem neki. Vagyis nem tart rondának. Ami azt illeti, nem vagyok egy nagyképű faszkalap, de tudtam, hogy nem nézek ki rosszul. Magas vagyok, tehát ez már fél siker a csajoknál, vékonynak vékony vagyok, de járok gyúrni, hogy legalább erős legyek. Férfias arcom van, vagyis lenne, ha nem lenne göndör a hajam, amit most jut eszembe lehet le is kellene vágatnom. Barna szememmel nem nagyon tűnök ki, mert ha mondjuk még az alkatomhoz egy zöld szem párosulna nem kellene csajoznom, ragadnának rám a nőt, mint légy a légypapírra. Szóval egy szó, mint száz, nem voltam taszító kinézetű és hála a srácoknak már a szagom is elviselhető volt. Vagyis elviselhetőbb, mint korábban. Ezen elmosolyodtam, szóval akkor nézzük csak, mi legyen a következő lépés? Egy kis hang azt súgta: „Mutatkozz be!” Végül is már épp ott voltam, már épp vettem hozzá „nagy levegőt”, mikor meghallottam Ryan hangját, aki épp arra kér, menjek már, gondolom odafagytak a kocsi mellé, ugyanis a kulcs az én zsebemben van. Basszus. Miért pont most vannak nálam a hülye kulcsok? Mérgesen mélyesztettem a zsebembe a kezem, hogy megfoghassam a kulcsot, tényleg itt van! Remek. Mikor mögém értek Adam hátba vágott, mire megfordultam és éles pillantást vetettem rá.
- Megyünk már? – nézett rám Joel, mire én bólintottam.
- Csak még valamit…- megfordultam, de lány már nem volt ott. - … el kell intéznem. - tettem hozzá, de nem éppen lelkesen. Csak a hátát láttam, ahogy távolodik, egyre messzebb kerül tőlem… A mellette lévő lány felvihogott és hátrapillantott ránk.
- Ezt nem hiszem el!- morogtam.
- Mit? – nézett rám Joel.
- Már semmit sem. – morogtam. – Semmi.
- A lány? – bökött Adam a lány felé az ujjával.
- Mi van vele? – kérdeztem.
- Hát ez az, mi van vele, tesó? – meredt rám Ryan.
- Semmi. – vontam vállat. – Már semmi.
- Már? – meredt rám Joel.
- Cöh, még semmi öcsém, még semmi! – veregetett hátba Adam, aztán cinkosan összenézett a fiúkkal.
- Biztosan rólad van most szó! – Joel is a lányok hátára meredt, majd az állával a vihogó csajra bökött. – A Füligszáj biztosan halálra szívatja a Barátnődet. – meregetett hátba Joel.
- Mi a neve? – nézett rám Ryan is, majd mikor nem válaszoltam szinte hallottam, ahogy az álla hangosan koppanik a földön. – Ne mondd már, hogy meg sem kérdezted!
- Épp azon voltam, mikor jöttetek! – csattantam fel, majd hátat fordítottam és bemértem a kocsit. Ezt tényleg eltoltam, mennyi az esélye, hogy találkozom még vele, mikor majdnem 10 millió ember él Londonban és az se biztos, hogy a lány londoni. Utána kellene mennem. Megtorpantam és vetettem hátra egy pillantást, de csak a fiúkat láttam. Joel és Adam lehajtott fejjel kullogott utánam, Ryan viszont engem nézett. Mikor ránéztem, ő felvonta a szemöldökét és kérdőn bámult vissza rám.
- Pillanat és jövök! – fordultam meg és futni kezdtem a tömeg felé, ahol a lány eltűnt, közben mikor elhaladtam Adam mellett a kezébe dobtam a slusszkulcsot. – Üljetek be, mindjárt itt vagyok! – Adam elkapta egy kézzel a kulcsokat, Joel biccentett, Ryan meg a levegőbe öklözött és kurjongatott.

Elhaladtam a stand előtt, ahol most nem állt senki sem, aztán tovább kerülgettem a tömeget, de alig haladtam előre, a lányt pedig nem láttam sehol sem. Elmentem a várás közepéig, de hiába néztem jobbra, balra nem láttam.
- A francba! – morogtam, majd végigszántottam a hajamat, most elvesztem tényleg, és nem csak elvesztem, de el is vesztettem! Felnyögtem és visszaindultam, lehorgasztott fejjel a fiúkhoz. Mikor elhaladtam a stand felé, megtorpantam és megálltam a nő és a férfi előtt.
- Elnézést! – mosolyogtam rájuk.
- Igen? – nézett rám a pár, felismertek. – Miben segíthetünk még fiatalember?
- Ne haragudjanak, de nem ismerik a lányt, akivel az imént itt voltam? – a nő és a férfi összenézett, majd vissza rám és megrázták a fejüket.
- Nem, sajnos nem, de annyi szent, hogy magyar lányzó! – kacsintott a férfi. Elmosolyodtam, ez is több, mint a semmi. Magyar. Vagyis nem lehet Kate, Lizzy és pláne nem Cassandra!
- Köszönöm! – mosolyodtam el és tovább indultam a kocsi felé.

ba



A kocsiban ülve már megbántam, hogy nem találtam a lányt, de most már késő bánat… Végül indítottam majd, belevigyorogtam az Adam kezében tartott kamerába, amin pirosan villogott a „REC” felirat. Újabb videó napló, remek! Már csak ez hiányzott az életemből!
- Szóval akkor mikor lesz ma próba? – érdeklődött Joel félálmosan, miközben a feje alá gyűrte a sálamat, amit a kocsi hátsó ülésére dobtam.
- Vedd azt ki a fejed alól, öcsém! – néztem összeszűkült szemmel a visszapillantó tükörbe.
- Most miért? – biggyesztette le az alsó ajkát Joel. – Párnának tök jó lesz, légyszi ne cseszegess miatta.
- Joel…- morogtam.
- Légyszike!!! – nézett rám kiskutya szemekkel.
- Pf! – hajoltam a kormányra. Nem hiszem el, mekkora anyám asszony katonája lettem, a fiúk mellett! Ennyire könnyen belementem a dologba? Tényleg pipogya egy alak lettem. A fene! – Oké. – morogtam, hogy azért kicsit morcosnak hassak. Joel elvigyorodott, aztán megint a feje alá gyűrte a sálam, hogy ez legyen a párnája, majd lehunyta a szemét.
- Köszike! – dünnyögte majd oldalra fordult.
- Aludni akarsz? – hajolt közelebb Adam Joelhez.
- Miből gondolod? – kacagtam fel. – Abból, hogy a sálam lett a párnája vagy abból, hogy tiszta csipa a szeme?
- Hahaha! – mormogta Joel. – Vicces vagy, Andy.
- Ugye? – kacagtam. – Tudom. Na, de mi lesz akkor a mai próbával? – néztem hátra Ryan –re.
- Ma nem lesz próba. – hajolt előre Ryan. – Fogorvoshoz kell mennem. Hahó! Elfelejtettétek? – vont vállat majd kinézett az ablakon. – Alig várom. – dünnyögte. – Leveszik ezt a hülye fogszabályzót, végre. – mosolygott.
- Aztán igazi csaj mágnes lehetsz, fiúka! – simogatta meg Adam Ryan fejét. Joellel orbitális nevetésben törtünk ki, mire Ryan fintorgott egyet.
- Hahaha, rohadt viccesek vagyok, faszkalapok! – morogta. Erre Joel a szája elé kapta a kezét.
- Hjujha, csúnya szót mondtál! – utánzott egy kisgyereket, Adam ezen még csak jobban nevetett, én pedig végre éreztem, hogy visszatérek az életbe.
„ ...you bring me, back to life, back to life...” Elmosolyodtam és lassan besoroltam a tömegbe, majd ütemesen dobolni kezdtem a kormányon és dúdolni kezdtem azt, ami az eszembe jutott. Ryan és a fiúk feszülten figyeltek.
- Mi az? – mosolyogtam rájuk.
- Andy, csak nem egy dalszöveg?! – vigyorgott Adam.
- De lehet.
- Baszki, meg kell találnunk a csajt. – hümmögte Joel.

„I don’t want to be afraid/ breaking hearts it not okay/ lost all sence of reality...”



Képek forrása:
http://data.whicdn.com/images/230290987/large.jpg - 2016. 03. 23.
http://data.whicdn.com/images/231162802/large.jpg - 2016. 03.23.